Mikor felkelt a nap, Pierre kinyitotta ép szemét, s hunyorogva felnézett. Testét meggyötörte a láz, a harc... sajgó végtagjai az éjszaka végére már elzsibbadtak, s alig tudott járni. Lance úgy aludt, akár egy gyermek: két kezét a feje alá csúsztatta, s motyogott álmában. Pierre elmosolyodott.
„Még nagyon gyerek... fölösleges volt bevenni a lovagok közé ilyen fiatalon... túl korán tapasztalja meg a halált, a gyilkolást... korai még látnia a világ valódi arcát...”
Tekintete végigsuhant társain, majd megállapodott Alfred békésen szunnyadó arcán.
A madarak dalolászásba fogtak, s úgy tetszett; ma már abba sem hagyják, még éjszakára sem. „Ideje felkelni, és felébreszteni a többieket. Talán körbekérdezősködhetünk, hol is vagyunk valójában...” gondolta elkomorodva a kapitány. Állóhelyzetbe küzdötte magát, de izmai kiáltozni kezdtek, amint két lábbal állt a földön, és hamarost a fenekére huppant. „Ezt még gyakorolni kell...”
„Még nagyon gyerek... fölösleges volt bevenni a lovagok közé ilyen fiatalon... túl korán tapasztalja meg a halált, a gyilkolást... korai még látnia a világ valódi arcát...”
Tekintete végigsuhant társain, majd megállapodott Alfred békésen szunnyadó arcán.
A madarak dalolászásba fogtak, s úgy tetszett; ma már abba sem hagyják, még éjszakára sem. „Ideje felkelni, és felébreszteni a többieket. Talán körbekérdezősködhetünk, hol is vagyunk valójában...” gondolta elkomorodva a kapitány. Állóhelyzetbe küzdötte magát, de izmai kiáltozni kezdtek, amint két lábbal állt a földön, és hamarost a fenekére huppant. „Ezt még gyakorolni kell...”
Végignézett magán, s döbbenten konstatálta, hogy teste nyakig be van bugyolálva ruhadarabokkal. Oldala mellett ott hevert kifényesítve, megélezve kedvenc kardja, s szépen összehajtogatott tunikája. Páncélzata gyönyörűen le volt sikálva, a pajzsa épen, egészségesen volt a falnak támasztva. Ismét a fegyverhordóra pillantott, s biccentett egyet, mintegy megdícsérve a fiú munkáját. Aztán megkordult a gyomra...
Több, mint öt perces próbálkozás után sikerült megállnia, de még vészjóslóan billegett, s kész volt bármelyik pillanatban merev lábakkal hanyatt dőlni, mint a lisztes zsák. Bal oldalról – ahol Aigle szunyókált – halk nyöszörgés hallatszott, s mocorogni kezdett a keresztes. Lassan kinyitotta először a bal, majd a jobb szemét is, és szinte látni lehetett, ahogy ijedtében kitágul a pupillája, amiért nem találta a helyén a kapitányt. Ébersége gyorsan a duplájára nőtt, villámként ült fel, majd mikor megpillantotta Pierre-t, megnyugodott, s egy halk „Jó reggelt!”-et nyöszörgött. Lance is ébredezni kezdett, ezt a folyamatot is úgy végezte, mint egy gyermek: felült, megdörzsölte a szemét, kinyújtózkodott, és borzolt egyet a haján.
- Jó reggelt, ifjonc. – köszöntötte a fiút Aigle. Lance halványan elvigyorodott, majd eszébe jutott a tegnapi csata. Vigyora mosollyá szelídült, majd végleg eltűnt az arcáról, helyét a bánat vette át.
- Mi a baj?
- Ozanne elárult minket... – suttogta Lance.
- Mert egy áruló dög. Nem szabad, hogy ez elszomorítson. Ha ennyitől elmegy az életkedved, mi lesz veled, ha megtapasztalod az igazi fájdalmat...? – kérdezte Pierre. Ő már tudta, mi is az a szörnyű fájdalom... megrázta a fejét, magára kapta a ruháját és a páncélzatát, a tunikáját otthagyva az övére csatolta a kardját, s kiment a friss levegőre.
- Kapitány, tudjuk, merre vagyunk? A fogadón kívül...? – kérdezte Lance, majd ő is felöltözött.
- Őszintén szólva... fogalmam sincs. Abban bíztam, hogy ma megkérdezzük a fogadó tulajdonosát. Talán ő választ adhat a kérdésünkre. – visszafordult az ajtóban, hogy végignézzen a csapattársain.
- Alfred? Ő csipkerózsikasága nem óhajt felébredni? – az említett hirtelen kibukkant a szénából, amivel a frászt hozta Lance-re. A fiú ijedtében felborult, s nagyot döndülve a hátára esett. Amint elmúlt a sokk, a fiú talpraszökkent, és kivágtatott kapitánya mellé a napra. Megállt mellette, kihúzta magát, s igyekezett komolynak tűnni. Pierre ránézett, ajkain halvány mosoly játszott. Tisztelet ébredt benne a fiú iránt.. megmentette az életét.. bátran ugrott a rablóra, s egy csapással megölte. Komoly lehetőségek rejlenek benne... megrázta a fejét, majd a fogadó felé vette az irányt.
Mikor odaért, ledöbbent. Ahol még egy napja a kunyhó állt, ott most elszenesedett romok voltak. Füst szállingózott, mindent betöltött a Halál jelenlétének érzete.
- Aigle! Alfred! Lance! – ordította Pierre. A szólítottak pillanatok alatt mellette termettek, s szörnyűségükben tátva maradt a szájuk. A fogadós rémült alakja ott kuporgott egy épségben maradt szénarakás mellett, válla remegett, halk hüppögés hallatszott felőle. Pierre odasántikált, leguggolt mellé, tenyerét a férfi karjára fektette.
- Mi történt itt?
- Mindent... mindent felégettek... egytől egyig... a lányom...! Ó, a lányom! Mi lehet vele...?! – sírta szánalmasan.
- Kik voltak azok? – kérdezte Pierre idegesen.
- Richard király katonái... – lehelte a férfi.
- Az lehetetlen. Ők sosem ártanának senkinek...!! – a fogadós félrelökte Pierre kezét, felállt, és ordítani kezdett.
- LÁNYOM!! Jeanne!! Hol vagy?!! – nem kapott választ. A szél felerősödött, s a lovagok arcába fújta a füstöt. A farakás alól alig hallható nyöszörgés szűrődött.. Pierre felé pillantott, fülelni kezdett, majd mikor ismét meghalllotta a hangot, odasietett, s megpróbálta leemelni a fadarabokat arról a valakiről – vagy valamiről – azokat. Mikor rájött, hogy ezt egyedül nem tudja, szólt Aigle-nek.
- Aigle! Gyere, segítened kell! – a lovag bólintott, s egy pillanat alatt a kapitány mellett termett. Pierre egy biccentéssel jelezte Aigle-nek, hogy fel kell emelni az elszenesedett kunyhómaradékot, majd nekigyűrkőztek. Az első három fa után kifulladtak az emelgetéstől. Megjelent Lance, és Alfred, majd együttes erővel eldobálták a maradványokat, s körül nézett. Pierre pillantása megakadt egy koromfekete folton.. ami hirtelen köhögni kezdett, keze-lába nőtt, s törékeny kacsóival a szemeit kezdte dörgölni.
- Apa... hol vagy, apa...? – nyöszörögte. Egy lány volt. Egy fiatal, zsengekorú lány... amint az apja meghallotta gyermeke hangját, szeme felcsillant, s odarohant hozzá, már amennyire engedték sérülései.
- Jeanne!! Drágaságom, petite fillém*!!
Több, mint öt perces próbálkozás után sikerült megállnia, de még vészjóslóan billegett, s kész volt bármelyik pillanatban merev lábakkal hanyatt dőlni, mint a lisztes zsák. Bal oldalról – ahol Aigle szunyókált – halk nyöszörgés hallatszott, s mocorogni kezdett a keresztes. Lassan kinyitotta először a bal, majd a jobb szemét is, és szinte látni lehetett, ahogy ijedtében kitágul a pupillája, amiért nem találta a helyén a kapitányt. Ébersége gyorsan a duplájára nőtt, villámként ült fel, majd mikor megpillantotta Pierre-t, megnyugodott, s egy halk „Jó reggelt!”-et nyöszörgött. Lance is ébredezni kezdett, ezt a folyamatot is úgy végezte, mint egy gyermek: felült, megdörzsölte a szemét, kinyújtózkodott, és borzolt egyet a haján.
- Jó reggelt, ifjonc. – köszöntötte a fiút Aigle. Lance halványan elvigyorodott, majd eszébe jutott a tegnapi csata. Vigyora mosollyá szelídült, majd végleg eltűnt az arcáról, helyét a bánat vette át.
- Mi a baj?
- Ozanne elárult minket... – suttogta Lance.
- Mert egy áruló dög. Nem szabad, hogy ez elszomorítson. Ha ennyitől elmegy az életkedved, mi lesz veled, ha megtapasztalod az igazi fájdalmat...? – kérdezte Pierre. Ő már tudta, mi is az a szörnyű fájdalom... megrázta a fejét, magára kapta a ruháját és a páncélzatát, a tunikáját otthagyva az övére csatolta a kardját, s kiment a friss levegőre.
- Kapitány, tudjuk, merre vagyunk? A fogadón kívül...? – kérdezte Lance, majd ő is felöltözött.
- Őszintén szólva... fogalmam sincs. Abban bíztam, hogy ma megkérdezzük a fogadó tulajdonosát. Talán ő választ adhat a kérdésünkre. – visszafordult az ajtóban, hogy végignézzen a csapattársain.
- Alfred? Ő csipkerózsikasága nem óhajt felébredni? – az említett hirtelen kibukkant a szénából, amivel a frászt hozta Lance-re. A fiú ijedtében felborult, s nagyot döndülve a hátára esett. Amint elmúlt a sokk, a fiú talpraszökkent, és kivágtatott kapitánya mellé a napra. Megállt mellette, kihúzta magát, s igyekezett komolynak tűnni. Pierre ránézett, ajkain halvány mosoly játszott. Tisztelet ébredt benne a fiú iránt.. megmentette az életét.. bátran ugrott a rablóra, s egy csapással megölte. Komoly lehetőségek rejlenek benne... megrázta a fejét, majd a fogadó felé vette az irányt.
Mikor odaért, ledöbbent. Ahol még egy napja a kunyhó állt, ott most elszenesedett romok voltak. Füst szállingózott, mindent betöltött a Halál jelenlétének érzete.
- Aigle! Alfred! Lance! – ordította Pierre. A szólítottak pillanatok alatt mellette termettek, s szörnyűségükben tátva maradt a szájuk. A fogadós rémült alakja ott kuporgott egy épségben maradt szénarakás mellett, válla remegett, halk hüppögés hallatszott felőle. Pierre odasántikált, leguggolt mellé, tenyerét a férfi karjára fektette.
- Mi történt itt?
- Mindent... mindent felégettek... egytől egyig... a lányom...! Ó, a lányom! Mi lehet vele...?! – sírta szánalmasan.
- Kik voltak azok? – kérdezte Pierre idegesen.
- Richard király katonái... – lehelte a férfi.
- Az lehetetlen. Ők sosem ártanának senkinek...!! – a fogadós félrelökte Pierre kezét, felállt, és ordítani kezdett.
- LÁNYOM!! Jeanne!! Hol vagy?!! – nem kapott választ. A szél felerősödött, s a lovagok arcába fújta a füstöt. A farakás alól alig hallható nyöszörgés szűrődött.. Pierre felé pillantott, fülelni kezdett, majd mikor ismét meghalllotta a hangot, odasietett, s megpróbálta leemelni a fadarabokat arról a valakiről – vagy valamiről – azokat. Mikor rájött, hogy ezt egyedül nem tudja, szólt Aigle-nek.
- Aigle! Gyere, segítened kell! – a lovag bólintott, s egy pillanat alatt a kapitány mellett termett. Pierre egy biccentéssel jelezte Aigle-nek, hogy fel kell emelni az elszenesedett kunyhómaradékot, majd nekigyűrkőztek. Az első három fa után kifulladtak az emelgetéstől. Megjelent Lance, és Alfred, majd együttes erővel eldobálták a maradványokat, s körül nézett. Pierre pillantása megakadt egy koromfekete folton.. ami hirtelen köhögni kezdett, keze-lába nőtt, s törékeny kacsóival a szemeit kezdte dörgölni.
- Apa... hol vagy, apa...? – nyöszörögte. Egy lány volt. Egy fiatal, zsengekorú lány... amint az apja meghallotta gyermeke hangját, szeme felcsillant, s odarohant hozzá, már amennyire engedték sérülései.
- Jeanne!! Drágaságom, petite fillém*!!
Hát életben vagy!! – karolta át lányát. A fiatal örömteljesen viszonozta az ölelést, hatalmas megrázkódtatás érhette... de szemeit nem homályosította el a könnyáradat. Hirtelen kibontakozott apja karjai közül, s Pierre-re nézett, majd a kapitány társaira.
- Hálásan köszönöm, hogy megmentett! Ha nem jönnek előbb... meg is halhatok... – félősen pislogott Lance-re, majd Pierre-re. A vezér elpirult a köszönettől, s vele együtt Lance arca is lángra gyúlt a lány kedves pillantásától.
- Jeanne, most mihez kezdünk? – tört ki ismét az apjából a kétségbeesés.
- Nem tudom, apa... talán még megvan az a kunyhó, ahol ezelőtt laktunk. Oda is mehetnénk akár. – Jeanne az apja vállára tette a kezét, és irányítgatni kezdte valamerre. A fogadós vonakodva ugyan, de engedelmeskedett a lányának, de Pierre valamit észrevett...
- Várj csak! – állította meg Jeanne-t. A lány felé nézett, hosszú fényes, barna haja úgy lebegett körülötte, akár egy lobogó.
- Miért?
- Fordulj nekem háttal. – utasította a kapitány. Jeanne engedelmeskedett, s hátat fordított neki. Derekát nem fedte semmi, ezáltal észrevehetővé vált egy hatalmas egyenlőszárú kereszt, mely végigterpeszkedett a bőrén, s nyilvánvalóan folytatódott a hátán. A szőke lovag közelebb lépett hozzá, tenyerét a lány derekára simította, és feljebb emelte a megégett ruhát.
- Mégis mi a fenét művel?! Hallja?! Vegye le a mancsát a lányomról!! – akadékoskodott Jeanne édesapja. Aigle mellé lépett, s lefogta.
- Mit talált, kapitány? – kérdezte.
- Fura... nagyon... fura... sőt.. inkább bizarr. – a lány az érintéstől megborzongott, s elpirult. Majd mikor felfogta, hogy a félszemű lovag a derekát nézegeti, ráadásul rajtafelejtette a kezét, izegni-mozogni kezdett, később pedig hisztizni.
- Ne tapogasson!! Mit akar? – sikította. Pierre lenyomta a földre, s ráparancsolt, hogy vegye le magáról a felsőjét. Jeanne arca rákvörösre váltott, és veszettül rázta a fejét.
- Hiába vagyok fiús lány, attól még szégyenlős teremtés vagyok!! – kiáltotta.
- Vedd le, vagy letépem rólad!! – ordította a kapitány. Jeanne ettől elcsitult, s némán engedelmeskedett a férfi parancsának. Haját előresöpörte, hogy eltakarja a melleit, és begörbítette a hátát. Pierre végigfuttatta mutatóujját a lány bőrén, követve a kereszt vonalát, s megjegyezte az ábra minden egyes részletét.
- Ezt a jelet már láttam valahol. Biztos vagyok benne... és ez nem lehet véletlen. Ez a Szent Grál jelképe. Legalábbis... az egyik...
- Szent Grál? Az micsoda?
- Hálásan köszönöm, hogy megmentett! Ha nem jönnek előbb... meg is halhatok... – félősen pislogott Lance-re, majd Pierre-re. A vezér elpirult a köszönettől, s vele együtt Lance arca is lángra gyúlt a lány kedves pillantásától.
- Jeanne, most mihez kezdünk? – tört ki ismét az apjából a kétségbeesés.
- Nem tudom, apa... talán még megvan az a kunyhó, ahol ezelőtt laktunk. Oda is mehetnénk akár. – Jeanne az apja vállára tette a kezét, és irányítgatni kezdte valamerre. A fogadós vonakodva ugyan, de engedelmeskedett a lányának, de Pierre valamit észrevett...
- Várj csak! – állította meg Jeanne-t. A lány felé nézett, hosszú fényes, barna haja úgy lebegett körülötte, akár egy lobogó.
- Miért?
- Fordulj nekem háttal. – utasította a kapitány. Jeanne engedelmeskedett, s hátat fordított neki. Derekát nem fedte semmi, ezáltal észrevehetővé vált egy hatalmas egyenlőszárú kereszt, mely végigterpeszkedett a bőrén, s nyilvánvalóan folytatódott a hátán. A szőke lovag közelebb lépett hozzá, tenyerét a lány derekára simította, és feljebb emelte a megégett ruhát.
- Mégis mi a fenét művel?! Hallja?! Vegye le a mancsát a lányomról!! – akadékoskodott Jeanne édesapja. Aigle mellé lépett, s lefogta.
- Mit talált, kapitány? – kérdezte.
- Fura... nagyon... fura... sőt.. inkább bizarr. – a lány az érintéstől megborzongott, s elpirult. Majd mikor felfogta, hogy a félszemű lovag a derekát nézegeti, ráadásul rajtafelejtette a kezét, izegni-mozogni kezdett, később pedig hisztizni.
- Ne tapogasson!! Mit akar? – sikította. Pierre lenyomta a földre, s ráparancsolt, hogy vegye le magáról a felsőjét. Jeanne arca rákvörösre váltott, és veszettül rázta a fejét.
- Hiába vagyok fiús lány, attól még szégyenlős teremtés vagyok!! – kiáltotta.
- Vedd le, vagy letépem rólad!! – ordította a kapitány. Jeanne ettől elcsitult, s némán engedelmeskedett a férfi parancsának. Haját előresöpörte, hogy eltakarja a melleit, és begörbítette a hátát. Pierre végigfuttatta mutatóujját a lány bőrén, követve a kereszt vonalát, s megjegyezte az ábra minden egyes részletét.
- Ezt a jelet már láttam valahol. Biztos vagyok benne... és ez nem lehet véletlen. Ez a Szent Grál jelképe. Legalábbis... az egyik...
- Szent Grál? Az micsoda?
- Egy hihetetlenül erős tárgy, mely sosem kerülhet az ellenségeink kezébe. Különben elpusztítja örökre a lovagokat... írmagjuk sem marad. Veszélyt jelent az egész világra. – Pierre levette vaskesztyűjét, és ismét bejárta a kereszt vonalait, közben mormogott valamit. Jeanne apja dühösen, köpködve kapálódzott Aigle szorításában, Alfred hümmögve letérdelt vezére mellé, és együtt tanulmányozták az „Isteni jelet”. Lance elpirulva fordult el Jeanne-tól, mert benne is volt annyi tisztelet, hogy nem bámult egy meztelen hajadont... végül Pierre felegyenesedett, majd Jeanne-ra terítette saját köpenyét.
- Vedd föl a felsődet, utána terítsd magadra a palástomat. Velünk jössz.
- Hova? Mégis hova viszik a lányomat?! – hörögte az apa.
- Talán a segítségükre lesz...
Napnyugtakor már a lovakat nyergelték, Jeanne elköszönt édesapjától.
- Vigyázz magadra, apám. El fogsz találni a kunyhódig. Ígérem, biztonságban leszek a lovagokkal. – végigsimított atyja arcán, majd egy halvány puszit nyomott a feje búbjára, és odasietett a keresztesekhez.
- Merre indulunk?
- Először tudnunk kell, hol is vagyunk valójában. Tudod?
- Persze. Ez itt Akka határa. Ha most elindulunk, hajnalra már a város kapujában leszünk. De igyekeznünk kell akkor. Nagyon sokszor hallottam már a fogadónkban, hogy rablótámadás érte az éjszakai utazókat.. és többnyire egyikük sem élte túl.
- Akkor éberen kell mennünk. Jeanne, ülj fel Lance mögé. – a lány bólintott, majd odasétált a fegyverhordóhoz, s végigpillantott a fiún. Lance elpirult a mustrálástól, majd észbekapva felpattant a lóra, s ahelyett, hogy a háta mögé csüccsentette volna Jeanne-t, maga elé húzta föl, két oldalt előre nyújtotta a karját, megfogta a gyeplőt, és rántott egyet rajta. A hátas megindult, s kezdetét vette a Szent Grál felé vezető hosszadalmas, izgalmakban bővelkedő út.
--------
*kicsi lányom (franc.)
- Vedd föl a felsődet, utána terítsd magadra a palástomat. Velünk jössz.
- Hova? Mégis hova viszik a lányomat?! – hörögte az apa.
- Talán a segítségükre lesz...
Napnyugtakor már a lovakat nyergelték, Jeanne elköszönt édesapjától.
- Vigyázz magadra, apám. El fogsz találni a kunyhódig. Ígérem, biztonságban leszek a lovagokkal. – végigsimított atyja arcán, majd egy halvány puszit nyomott a feje búbjára, és odasietett a keresztesekhez.
- Merre indulunk?
- Először tudnunk kell, hol is vagyunk valójában. Tudod?
- Persze. Ez itt Akka határa. Ha most elindulunk, hajnalra már a város kapujában leszünk. De igyekeznünk kell akkor. Nagyon sokszor hallottam már a fogadónkban, hogy rablótámadás érte az éjszakai utazókat.. és többnyire egyikük sem élte túl.
- Akkor éberen kell mennünk. Jeanne, ülj fel Lance mögé. – a lány bólintott, majd odasétált a fegyverhordóhoz, s végigpillantott a fiún. Lance elpirult a mustrálástól, majd észbekapva felpattant a lóra, s ahelyett, hogy a háta mögé csüccsentette volna Jeanne-t, maga elé húzta föl, két oldalt előre nyújtotta a karját, megfogta a gyeplőt, és rántott egyet rajta. A hátas megindult, s kezdetét vette a Szent Grál felé vezető hosszadalmas, izgalmakban bővelkedő út.
--------
*kicsi lányom (franc.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése