II. fejezet

Alphonse két másodperc alatt átszelte a lovagok és a közte ívelő távolságot, kivont karddal ugrott Lance-re, a leggyengébbre. Karja cséphadaróként járt, a fiatal fegyverhordozónak csak védekezni volt ideje, támadni viszont már nem. A tolvaj a víz felé terelte a fiút, ezalatt Aigle támadásba lendült, és hátulról megütötte a penge „hátával” Médéric-et. Az ütés kibillentette egyensúlyából Alphonse-t, csapásai hirtelen leálltak, és elhasalt Lance mellett. Aigle morrant egyet, kiköpött a rabló mellé a földre, s a fegyverhordozó felé fordulva így szólt:
- Rendben vagy, fiam? – Lance bólintott, majd megdörzsölte vállát. Fájdalom hasított belé, mire megijedt, kezét a szeme elé kapta, és rémülten konstatálta, hogy végtagjából ömlik a vér. Szeme elkerekedett a rémülettől, mivel még sosem sebesült meg egyszer sem...
- Vérzek, Aigle! – kiáltotta rémülten. A lovag a fiúra nézett, tekintete végigsuhant a vérző végtagon, s felmérte a helyzetet. Közelebb lépett hozzá, megnézte a sebet, majd Alfrednek rikkantott:
- Alfred, te vagy a személyes orvosunk! Lásd el a fiút, én addig odamegyek Pierre-hez. – ezzel hátat fordított Lance-nek, és a vezéréhez sietett. Letérdelt hozzá, felemelte a férfi fejét, és a szemébe nézett.
- Ne aggódjon, uram. Rendbehozzuk, amint Dominique ellátja Lance sebét. Nem tart sokáig. – alig, hogy kimondta ezeket a szavakat, megjelent Alfred, letérdelt a porban fetrengő Pierre-hez, és azonnal gyógyításhoz látott. Eközben Noé felmászott a megfeneklett hajóra, körbekémlelt a fedélzeten a rakomány után. Ezalatt Alfred gyógyításhoz látott. Először letépte a ruhát a vágásról, vizet csorgatott rá, utána kimosta a sebet. Mindeközben Pierre egy szót sem szólt, s nem is sziszegett a fájdalomtól, csak a kezeit szorította ökölbe, később pedig elernyedtek az ujjai, és az egész kézmozgatás kezdődött elölről. Amint a gyógyítólovag befejezte a fertőtlenítést, elővarázsolt valahonnan egy tűt, és juhbelet, belefűzte a lyukba, és öltögetni kezdte a sérülést. Amint összeértek a szélek, rántott egyet a varróalkalmatosságon, mire Pierre megtalálta a hangját, és veszett medveként ordított fel. Aigle ijedten tántorodott hátra a hangtól, míg Alfred nyugodtan folytatta tovább munkálatait, bekötözte a lovag hátát, majd felállt, és felsegítette a kapitányt is.
- Meg is volnánk. Uram, találtunk egy fogadót, innen nem messze. Ha most elindulunk, a nap első sugaraira már ott is leszünk... kerítettünk lovakat is. – Pierre bólintott, majd követte Alfredet, aki megmutatta neki az erős hátasokat. Noé felrámolta a kevéske ételüket a nyeregtáskákba. Fellendültek a nyeregbe, s elindultak. Pierre rádőlt Dominique hátára, és hallhatóan szuszogni kezdett, később pedig hortyogni... míg úton voltak, elfogyasztották az ételüket, egy darabot sem hagyva mindent elpusztítottak, mert az éhségük felért egy farkaséval.. Lance köztudottan nem bírta a zötykölődést, így hamar lekászálódott Aigle mögül, és a ló mellett folytatta útját. „Alig várom, hogy odaérjünk... amint sikerült magunknak szállást biztosítani, úgy bezuhanok az ágyba, hogy onnan másnap estig fel nem keltenek...”

Alfrednek igaza volt; a nap első sugarai már a fogadóban találták meg a lovagokat. Épp a szállás tulajdonosával vitatkoztak.
- Mégis, mi az, hogy nincs számunkra hely?!
- Kik vagytok ti, hogy így követelitek magatoknak a helyet? Ide dúsgazdag emberek jönnek megszállni! Mérföldekre innen található a másik, biztonsásos fogadó. Számotokra nem tudunk biztosítani szállást. Mocskos parasztok. – a szállásmester kiköpött Alfred lába elé, aki ezt zokonvette, és már lendítette az öklét, hogy bemosson egyet a pocakosodó férfinak, mikor Pierre közbelépett, és megfogta Dominique alkarját.
- Csak nyugalom. Uram, esetleg alhatnánk az istállóban?
- Talán... a szénában bármi bújkálhat; emberevő patkánytól egyenesen a hatalmas sárkányig. De parasztoknak tökéletesen megfelel... – úgy látszik, ez a férfi nem ismeri még a keresztes lovagokat... Noé nagyon hallgatag volt egész idő alatt... Betessékelte az utazókat a lovak közé, megmutatta, hol végezhetik a dolgukat, de ételt viszont nem adott nekik, mondván, azt csak előkelő vendégeknek ad.. Lance nem sértődött vérig, sőt.. egyenesen isteninek tartotta a szállást.
- Több, mint a semmi! – ezzel a felkiáltással vetette magát a meleg szénába, és pillanatokkal később már aludt is. A félszemű lovag szédelegve leült egy hordóra, rákönyökölt a térdére, és elmélkedni kezdett. „Ilyen állapotban nem bírjuk ki sokáig. Semmi étel, semmi víz... a király rendelte rakományt nem falhatjuk fel, mert a nyakunkat szegik.. lopnunk kell.. de azt nem szabad...!” Észre sem vette, hogy egészsége látványosan megcsappant. Alfred elsuhant előtte, s futtában megérezte a Pierre testéből áradó hőt. Tenyerét a férfi homlokára csúsztatta, s döbbenten érzékelte, hogy a lovag lázas.
- Aigle, ébren vagy? – a válasz egy a szalmából kibukkanó borzas fej volt, ábrázatából ítélve most ébresztették fel.
- Mi a gond, doktor?
- A kapitány lázas.
- Jól vagyok...! – mordult fel a nagybeteg. Mintegy az állítása megcáfolására, hirtelen hanyatt dőlt, feje a fának koppant, s elájult.
- Aigle, hozz vödörben hideg vizet, és valahonnan rongyot. De igyekezz!! – az orvlosjelölt aggódva a karjaiba vette a kapitányt, lefektette a békésen alvó fegyverhordozó mellé a szénára, gondosan ráterítette Pierre-re a saját köpenyét, és erszényeiben kotorászott lázcsillapító növény után. Kis idő után megjelent Leonide is. Ozanne viszont eltűnt, mint szürke szamár a ködben.
- Hol van Ozanne? – kérdezte tűnődve a doktor.
- Nem tudom. Az előbb még itt volt... – Alfred és Aigle együttes erővel próbálták lenyomni vezérük lázát, több-kevesebb sikerrel. Végül fáradtan dőltek le aludni, ezalatt a kapitány küzdött az egészségéért...

Odakint éles üvöltés harsant, s a lovagokra törték az istálló ajtaját. A bent alvók rémülten szökkentek talpra, teljes fegyverzetüket magukra kapták.
- Hát itt meg mi folyik?! – ordította Aigle dühösen. Lance ide-oda kapkodta tekintetét, hol a támadókra, hol pedig társaira nézett.
- Jöttem bosszút állni!! – állt elő csapattársai közül az előző nap legyőzött tolvaj.
- Emlékeztek-e még rám? – kérdezte beképzelten. Talán pökhendibb volt, mint Pierre...
- Honnan tudtad, hogy itt vagyunk...? – Pierre hangja reszketeg volt, és rekedtes.
- Egy madárka csicseregte nekem... – somolygott Alphonse, majd maga elé terelgetett egy ifjút. A keresztesek felhördültek, Lance pedig döbbenten meresztette szemét Noé-ra.
- TE?! Elárultál minket?! Hogy merted?! – süvöltötte magából kikelten. Ozanne összehúzta magát, és megpróbált elbújni a tolvaj mögött.
- Úgy, hogy ő az öcsém. – vigyorodott el Alphonse. Az utolsó szó az övé volt, és megkezdődött a csata, melyet Lance  robbantott ki. Dühe elvakította, felkapta a földről az egyik kést, és őrültként ugrott az elégedett férfira. Suhintott egyet, mire a tőr levágta Médéric nyakából a sálat, s mély sebet ejtett a kulccsontjánál. Alphonse odakapta a tenyerét, megpróbálta elállítani a vérzést, közben füttyentett egyet, mire belépett hat másik rabló.
- Üdvözöljétek a társaimat! Gyerünk, fiúk, intézzétek el a patkányokat!! – utolsó mondatát már a segédjeinek rikoltotta, és elvonult a helyszínről, hogy beköthesse a sebesült felületet, de ezt Lance nem hagyta, és utánavetődött. Ráugrott a tolvaj hátára, aki ettől előrezuhant, álla a földön csattant, amitől pár foga kihullott. A sokktól először nem mozdult, majd hirtelen az oldalára hengeredett, és a lendülettől a fegyverhordozó lekerült a hátáról, és elterült a földön. Több se kellett neki, talpraugrott, és maga felé fordítva Alphonse-t az arcába üvöltött.
- TE ROHADÉK!! – a tőrt a fogai közé kapta, és két oldalról püfölni kezdte a férfi arcát. Amint befejezte a súlyos pofonosztást, kezébe vette a fegyverét, amivel hasbaszúrta ellenfelét. Médéric döbbenten bámult a hasából kimeredő tőr markolatára, aztán felnézett a vele szemben álló fiúra.
- Ilyen gyorsan mozogsz? Az előbb még a földön fetrengtél... – oldalra dőlt, és meghalt. Lance dühösen kirántotta a pengét a húsból, beletörölte a ruhájába a vért, aztán társai segítségére sietett. A neki háttal álló tolvaj felé araszolt, és belerákolt a tőr hegyébe. A penge pillanatok alatt az izomba száguldott, nyomában vér fröccsent, és a segéd kimúlt. Lance rég érezte magát ilyen bátornak és eltökéltnek... Félrelökte a hullát, megpillantotta Pierre-t, aki jelen pillanatban sarokba volt szorítva, egykezes kardjával hárította a csapásokat. Arcán látszott a kín, amit a védekezés okozott. A kapitány kivárta a pillanatot, mikor a tolvajsegéd erőt gyűjt a következő csapáshoz. Amint látta, hogy a férfi lelassul, és fellendíti a fegyverét, Pierre hasondöfte őt. Amaz a földrerogyott, de helyében jött egy újabb támadó, és csépelni kezdte a lovagot. Aigle ezalatt több rablót is eltett láb alól, s mivel már nem látott a közelben egyetlen egy tolvajt sem, vezére segítségére sietett Alfreddel. A két lovag hátulról lefogta a támadni készülő zsebmetszőt, és a földre taszítva hasbaszúrták kardjukkal mindketten. Amint az utolsóval is végeztek, körülvették Pierre-t.
- Uram, rendben van? Pihennie kell!
- Nem lehet... rendetlenség van.. ki kell innen vinnünk a hullákat, különben kitessékelnek a fogadóból.
- Igenis. – ezzel Aigle felkapott két hullát, és kicipelte az egyik közeli farakáshoz. Bedobta a testeket a rönkök mögé, majd mintha semmi sem történt volna, fütyörészve visszament a fogadóba. Lance és Alfred ugyanígy tettek. Addig Pierre óvatosan végigdőlt a szalmán, halkan káromkodott, és saját magát átkozta.
„Hogy lehetek ilyen szerencsétlen...! Nem tudom magam megvédeni, pedig kapitány vagyok... a társaim felnéznek rám...” hiányzó szemére tapasztotta tenyerét, majd felszisszent a hátába hasító fájdalomtól. Amint visszatért a másik két lovag és a fegyverhordozó, felült, és Alfred szemébe nézett.
- Dominique, ételt kell szereznünk... – mintegy nyomatékosítva a kijelentést, megkordult Pierre hasa.
- Igen, uram. – bólintott Alfred, azzal ki is viharzott a helyiségből. Nagyjából két óra múlva meg is jelent, étellel a kezében, némi borral..
- Hát ezeket honnan kerítetted elő? – kérdezte kíváncsiskodón Lance.
- A fogadós megajándékozott minket, mert megszabadítottuk a rablóbanditáktól...
- TE ELMONDTAD NEKI?!
- Muszáj volt... – Alfred lepakolta az ételt-italt a földre, de előtte megkérte Aigle-t, hogy terítsen egy rongyot a földre. Mikor letették a finom illatokat árasztó eledelt, falánkan nekiálltak enni, még Pierre is, akin látszott, hogy jártányi ereje sem maradt a harctól...