IV. fejezet

A Hold már magasan járt. Fényével mutatta az utat a lovagoknak, akik hálásan köszönetet mondtak Isten kegyes döntésének. „Röviseden ott kell lennünk... már mindenki elfáradt...” Jeanne álmosan dőlt a ló nyakára, s hamarost el is aludt. Lance megigazította a lány válláról lecsúszott keresztes köpenyt, dörzsölt egyet szemén, és éberséget erőltetett magára.

Aigle már borzasztó fáradt volt... látószerveit alig tudta nyitva tartani, majd azon kapta magát, hogy majdnem lezuhant a nyeregből. Alfred mellé rúgtatott, majd áthajolt társához, és így szólt:
- Dőlj az állat nyakára. Add át a gyeplőt, és pihenj. – Aigle hálásan pillantott Alfred-re, majd élve az alkalommal, átadta a vezetést, és megnyugodva hajtotta álomra a fejét. Még az sem zavarta, hogy zötykölődik alatta a ló...

Pierre viszont éber volt, gyanakodva pásztázta az utat. Körülöttük minden sima volt, a fák lombjai ijesztő árnyékokat vetettek. Itt-ott felbukkant pár kunyhó, gyertyafény pislákolt ki az ablakokon.. a bokrok között mozgás támadt. Pierre hátasa hegyezni kezdte a fülét, idegesen fújtatott. Pierre megrántotta a gyeplőt, és lefékezett. Leugrott a ló hátáról, kardját kivonta, és meglóduló szívvel nézett körbe. Alfred megállította Aigle állatát, majd felébresztette a lovagot is, Lance pedig megbökte Jeanne hátát. A lány azonnal felébredt, és félve összehúzta magát.
- Mi történik... ? – kérdezte alig hallhatóan.
- Nem vagyunk egyedül... van egy olyan érzésem. – hangzott a felelet Pierre felől. Gyanúja rögvest beigazolódott, és négy bandita bukkant elő a fák közül.
- Pénzt vagy életet!! – ordította az egyikük. Kiköpött a lába elé, és dühösen, pökhendien mérte végig a kapitányt. Pierre, fájdalma ellenére felvette a védekező pozíciót, s várta a csapásokat, melyek azonnal meg is érkeztek. Az egyik útonálló lesúlytott apró késével, egymás után vitte be a sikeres találatokat. Keze olyan gyorsan mozgott, hogy a lovagnak nem volt ideje kivédeni mindet... végül megfeszítette a lábait, és amint alkalma volt rá, ordított a társainak.
- A lovakhoz!!! – kiáltotta teli torokból. A banditák megtorpantak, majd mikor látták, hogy a célpontok menekülni készültek, vezérük dühödten dobbantott.
- Ne hagyjátok meglógni őket!! – süvöltötte. Későn reagált a látottakra; a lovagok nyeregbe szálltak, és vágtába ugratták lovaikat. Lance félelmében nem koncentrált eléggé: elveszítette az irányítást a hátasa fölött, s a paripa halálra rémülve rohant, amerre csak látott. Pierre ezt látva utána rúgtatott, és szorosan fegyverhordója mellé sorjázott, és idegesen kapkodott a gyeplő után. Jeanne sikoltozni kezdett, hirtelen még öt kart növesztett, és szinte Lance nyakába mászott, annyira megijedt.
- Jeanne, maradj nyugton, vagy az életben nem állítalak meg titeket!!! – ordította a kapitány. Az útonállók felhördültek, valahonnan lovakat varázsoltak elő, és áldozataik nyomába eredtek. Aigle és Alfred két felé vált, egyik dél felé, másik kelet felé indult. Két bandita eszement vágtára biztatta a lovát, előhúztak szakadt ruhájuk alól egy-egy két élű pengét, és felguggoltak a nyeregben. Amint beérték a lovagokat, átugrottak a hátuk mögé, egyik karjukkal lefogták a kereszteseket, másikkal kést szorítottak a torkukhoz. Mindezt lenyűgözően pontosan tették, egyszerre.
- Állísd meg a lovat, és életben maradsz! – sziszegte az egyikük.
- És adjátok ide a szajrét, amit cipeltek! – hörögte a másik.
- Miről beszéltek?! – ordított fel Aigle.
- Arról, amit a hajótokkal szállítottatok! – hangzott a válasz.
- Sose tudjátok meg, hova rejtettük őket...
- Valóban? Ki fogjuk szedni belőletek. Na, állítsátok meg a nyamvadt lovaitokat! – reccsent mindkettőjükre az Aigle-t fenyegető férfi. Aigle engedelmeskedett, és lefékezte rémült hátasát. Alfred ugyanígy tett, majd tekintetével társa pillantását kereste. Amint rátalált, kacsintott egyet, mire Aigle értetlenül nézett, s végigpillantott a keresztesen. Jobb kezében megpillantott egy rejtett tőrt, amin éppen hogy csak megcsillant a Hold vakító fénye. Fegyver után tapogatott páncélzata alatt, de nem lelt semmit. Így megelégedett azzal a gondolattal, mikor az őt fogvatartó tolvaj figyelme lankad, azonnal le tud majd csapni rá.
- Na. És most frissíts az emlékezeteden. Ahmed urunk nem fog örülni, ha üres marokkal térünk vissza.

Eközben Pierre végre megfogta a gyeplőt, megrántotta, mire a ló megvetette patáit a homokban, és Jeanne-nal együtt Lance előre repült. Hét lábbal odébb földet értek, és jajongva dörzsölték fájó területeiket. Pierre remegő karokkal és lábakkal leugrott a nyeregből, odarohant hozzájuk, és felsegítette őket.
- Sietnünk kell. Ahogy láttam, Aigle és Alfred segítségre szorul!
- És ha jól látom, ti is. – érkezett meg a másik két rabló. Fejüket csuklya takarta, köpenyük lazán lebegett az alig érezhető szélben.
- És most... pénzt vagy életet.. – mondta a bal oldalon toporgó egyén. Pierre agya villámgyorsan kattogott, hogy mi tévő legyen. Egymás után jöttek  a gondolatok. „Ha felidegesítem, meggondolatlanul fog cselekedni.. és lefegyverezhetem.” A döntés megszületett.
- Na és most? Meg kéne ijednünk? Hű, de félek!! – térdeit gúnyolódva összekoccantotta, s a látszat kedvéért még ujjait is a szájához emelte, hogy úgy tűnjön, félelmében lerágja őket.
- Te most... te most gúnyolódsz? – kérdezte feltámadó dühvel a jobb oldali.
- Miért? Nem úgy tűnik?
- Te szemét!! – ordította el magát a bal oldali, és rárontott a gunyorosan vigyorgó kapitányra. Pierre megpróbálta elhitetni magával, hogy a háta nem fáj... csak.. viszket... többé kevésbé sikerült elérnie, amit akart, és szinte kikapcsolva a fájdalom érzetét, kitáncolt a csapások elől. Jeanne és Lance tátott szájjal nézték az eseményeket. A jobb oldalon álló férfi rájuk ordított.
- Mit néztek, kis porontyok?! – hangja eltorzult, és rájuk ugrott. A tőr markolatával fejbetalálta Lance-t, aki ettől megtorpant, és arccal előre a homokba huppant. Jeanne felsikoltott, és menekülni akart. A tolvaj megragadta a köpenye csücskét, magához rántotta, tőrét a lány torkához tartotta.
- Ne olyan hevesen, kicsi lány. Rád még szükségem lehet. – arcán kaján vigyor terpeszkedett, és szinte leolvasható volt arckifejezéséről, miféle csúnya dolgok járhatnak a fejében. A fegyverhordó fiú fejét tapogatva felült, szédelegve körbenézett, majd mikor meglátta, hogy Jeanne-t fogvatartja a rabló, veszett farkasként ugrott az útonállóra. A hirtelen jött súly ledöntötte a lábáról a férfit, elengedte Jeanne-t, és a kés kigurult a kezéből. Lance egy hirtelen ötlettől vezérelve letekerte a derekáról az övnek használt kötelét, és a tolvaj csuklóit összehúzta, majd lekötözte a férfit. Pierre a gúnyolódását használta fegyvereként, mivel úgy ítélte meg, hogy kardját nem tudja bevetni a hevesen csapkodó bandita ellen.
- Csak ennyi telik tőled? Hah! Béna népség! – orrát magasra emelte, és tovább zúdította a sértéseket a tolvajra. Az ellenfél annyira begurult, hogy már szinte nem is látott az agyára ereszkedő vörös ködtől, vakon kaszált tőrével. Ezt az alkalmat megragadva Pierre megragadta a támadó csuklóját, csavart egyet rajta, mire amaz elejtette a kését. Pierre arra kényszerítette az ellent, hogy az fordítson neki hátat. Kénytelen kelletlen, engedelmeskedett a rabló, és a nyomástól, melyet a kapitányt fejtett ki a bandita fejére, az letérdelt a földre, és elkeseredetten hagyta, hogy megkötözzék. Pierre ugyanúgy alkalmazta az övét, ahogy Lance.
- És most nyomás a többiek után! – vakkantotta a kapitány. Lance és Jeanne felpattant a lóra, míg Pierre gyalogosan tette meg az utat. Ugyanis a hátasa úgy megijedt, hogy világgá szaladt...

Aigle megfogta támadója csuklóját, mellyel az ellen a tőrét szorongatta, és rántott egyet a végtagon. A fegyver elrepült valahová, messzire, és a bandita védtelenül maradt. Alfred kihúzta a karját az őt sakkban tartó tolvaj szorításából, s késével suhintott egyet. A vágás, melyet Alfred okozott, apró volt ugyan, de mivel a szemöldök fölött helyezkedett el a rabló arcán, hevesen vérezni kezdett. A férfi elsőre azt hitte, hogy óriási sebet kapott, és rémülten ordítani kezdett, és elengedte a lovagot. Eközben megérkezett Pierre, és egy lendülettel felkapaszkodott az egyik ágaskodó ló hátára, kardját erősen megszorította, kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, és az ordítozó bandita után lódult. A fegyver markolatával pontos találatot vitt be, és a férfi leroskadt a földre, egy pillanat se kellett hozzá, elveszítette az eszméletét. Aigle szökkent egyet, kibújt a szorításból, s intett Pierre-nek. A kapitány bólintott, vészjóslón oldalra dőlt a nyeregben, már-már vízszintesen ült a lovon. A kardja „hátával” – ahogy azt a nagyapja mondta még annó – fuvallatnyi erősséggel meglökte a védtelen rablót, majd lendületet véve a fejét becélozva, lesúlytott. Az ütés minden erejét kiszívta a bandita lábából, térdei megroggyantak, és rövidesen a porban fetrengett. Pierre diadalittasan kurjantott egyet, majd a ló farán lecsúszva a talajra érkezett.
- Ez izgalmas volt!! – kiáltotta Lance, majd ő is lehuppant a hátasról, Jeanne-t lesegítette a földre.
- És milyen veszélyes! – hörrent Pierre. – Ilyen nem fordulhat elő legközelebb! Az életünkbe is kerülhetett volna! Hány éve is? Talán nyolc éves lehettél, mikor édesapád lovagolni tanított! Már tizenhét esztendős vagy! Hogy véthettél ekkora hibát?! – szidta le a sárga földig Lance-t. A fiú szinte összetöpörödött Pierre haragja mellett.
- Sajnálom... nagyon sajnálom... – Jeanne kuncogott, majd mikor meglátta, hogy a kapitány szúrós, villámokat szóró tekintettel méregeti, abbahagyta a cincogást, és jobbnak látta, ha bebújik a fegyverhordó háta mögé.
- Induljunk. Már rég Akkában kellene lennünk. Itt valóban nem biztonságos.
- Mi lesz a banditákkal?
- Szenvedjenek!! – morrant Pierre. Aigle a fejét dörzsölgetve körbenézett.
- A lovak elszeleltek. Mi tévők legyünk?
- Megoldjuk valahogy... – Pierre füttyentett egyet, mire megjelent két ló. Aigle és Alfred megörülve a hátasoknak, nyeregbe pattantak, majd vártak. Lance és Jeanne elhelyezkedtek, Jeanne a fiú mellkasára dőlt, aki ettől rákvörösre változtatta arc színét.. Pierre füstölögve fütyült egy hosszú sort, s mikor nem látta annak jelét, hogy lova esetleg visszatérne hozzá, akkorát káromkodott, hogy társai hatalmasra tágult szemekkel néztek rá.

Pirkadatkor már Akka kapuiban álltak. Az emberek lassan szállingóztak az utcákra, egy-két kéregető asszony ott sorjázott az őrök mellett.
- Megjöttek a lovagok! A megmentőink! Végre!! – sikkantotta az egyik nő.
- Nem fogunk éhezni!! – rikoltotta egy másik. Pierre sokatmondóan az egyik kapuőrre pillantott, aki ettől elszontyolodott.
- Anyu, éhesz vagyok! – sírta egy öt esztendősnek tűnő fiúcska.
- Tudom, édesem, tudom... én is.. de ez téged nem vigasztal meg... – csitítgatta a csont soványra fogyott anyuka szintén lesoványodott gyermekét. „ Mi történt itt? Borzasztó állapotok uralkodnak itt... Mit mondjak nekik?” törte a fejét aggódva Pierre.
- Hol az ételünk? – kérdezte egy férfi.
- Biztos helyen... segítség kell, hogy ide szállítsuk.. – a válasz morajlás képében érkezett Akka összes lakójától.

III. fejezet

Mikor felkelt a nap, Pierre kinyitotta ép szemét, s hunyorogva felnézett. Testét meggyötörte a láz, a harc... sajgó végtagjai az éjszaka végére már elzsibbadtak, s alig tudott járni. Lance úgy aludt, akár egy gyermek: két kezét a feje alá csúsztatta, s motyogott álmában. Pierre elmosolyodott.
„Még nagyon gyerek... fölösleges volt bevenni a lovagok közé ilyen fiatalon... túl korán tapasztalja meg a halált, a gyilkolást... korai még látnia a világ valódi arcát...”
Tekintete végigsuhant társain, majd megállapodott  Alfred békésen szunnyadó arcán.
A madarak dalolászásba fogtak, s úgy tetszett; ma már abba sem hagyják, még éjszakára sem. „Ideje felkelni, és felébreszteni a többieket. Talán körbekérdezősködhetünk, hol is vagyunk valójában...” gondolta elkomorodva a kapitány. Állóhelyzetbe küzdötte magát, de izmai kiáltozni kezdtek, amint két lábbal állt a földön, és hamarost a fenekére huppant. „Ezt még gyakorolni kell...”

Végignézett magán, s döbbenten konstatálta, hogy teste nyakig be van bugyolálva ruhadarabokkal. Oldala mellett ott hevert kifényesítve, megélezve kedvenc kardja, s szépen összehajtogatott tunikája. Páncélzata gyönyörűen le volt sikálva, a pajzsa épen, egészségesen volt a falnak támasztva. Ismét a fegyverhordóra pillantott, s biccentett egyet, mintegy megdícsérve a fiú munkáját. Aztán megkordult a gyomra...

Több, mint öt perces próbálkozás után sikerült megállnia, de még vészjóslóan billegett, s kész volt bármelyik pillanatban merev lábakkal hanyatt dőlni, mint a lisztes zsák. Bal oldalról – ahol Aigle szunyókált – halk nyöszörgés hallatszott, s mocorogni kezdett a keresztes. Lassan kinyitotta először a bal, majd a jobb szemét is, és szinte látni lehetett, ahogy ijedtében kitágul a pupillája, amiért nem találta a helyén a kapitányt. Ébersége gyorsan a duplájára nőtt, villámként ült fel, majd mikor megpillantotta Pierre-t, megnyugodott, s egy halk „Jó reggelt!”-et nyöszörgött. Lance is ébredezni kezdett, ezt a folyamatot is úgy végezte, mint egy gyermek: felült, megdörzsölte a szemét, kinyújtózkodott, és borzolt egyet a haján.
- Jó reggelt, ifjonc. – köszöntötte a fiút Aigle. Lance halványan elvigyorodott, majd eszébe jutott a tegnapi csata. Vigyora mosollyá szelídült, majd végleg eltűnt az arcáról, helyét a bánat vette át.
- Mi a baj?
- Ozanne elárult minket... – suttogta Lance.
- Mert egy áruló dög. Nem szabad, hogy ez elszomorítson. Ha ennyitől elmegy az életkedved, mi lesz veled, ha megtapasztalod az igazi fájdalmat...? – kérdezte Pierre. Ő már tudta, mi is az a szörnyű fájdalom... megrázta a fejét, magára kapta a ruháját és a páncélzatát, a tunikáját otthagyva az övére csatolta a kardját, s kiment a friss levegőre.
- Kapitány, tudjuk, merre vagyunk? A fogadón kívül...? – kérdezte Lance, majd ő is felöltözött.
- Őszintén szólva... fogalmam sincs. Abban bíztam, hogy ma megkérdezzük a fogadó tulajdonosát. Talán ő választ adhat a kérdésünkre. – visszafordult az ajtóban, hogy végignézzen a csapattársain.
- Alfred? Ő csipkerózsikasága nem óhajt felébredni? – az említett hirtelen kibukkant  a szénából, amivel a frászt hozta Lance-re. A fiú ijedtében felborult, s nagyot döndülve a hátára esett. Amint elmúlt a sokk, a fiú talpraszökkent, és kivágtatott kapitánya mellé a napra. Megállt mellette, kihúzta magát, s igyekezett komolynak tűnni. Pierre ránézett, ajkain halvány mosoly játszott. Tisztelet ébredt benne a fiú iránt.. megmentette az életét.. bátran ugrott a rablóra, s egy csapással megölte. Komoly lehetőségek rejlenek benne... megrázta a fejét, majd a fogadó felé vette az irányt.

Mikor odaért, ledöbbent. Ahol még egy napja a kunyhó állt, ott most elszenesedett romok voltak. Füst szállingózott, mindent betöltött a Halál jelenlétének érzete.
- Aigle! Alfred! Lance! – ordította Pierre. A szólítottak pillanatok alatt mellette termettek, s szörnyűségükben tátva maradt a szájuk. A fogadós rémült alakja ott kuporgott egy épségben maradt szénarakás mellett, válla remegett, halk hüppögés hallatszott felőle. Pierre odasántikált, leguggolt mellé, tenyerét a férfi karjára fektette.
- Mi történt itt?
- Mindent... mindent felégettek... egytől egyig... a lányom...! Ó, a lányom! Mi lehet vele...?! – sírta szánalmasan.
- Kik voltak azok? – kérdezte Pierre idegesen.
- Richard király katonái... – lehelte a férfi.
- Az lehetetlen. Ők sosem ártanának senkinek...!! – a fogadós félrelökte Pierre kezét, felállt, és ordítani kezdett.
- LÁNYOM!! Jeanne!! Hol vagy?!! – nem kapott választ. A szél felerősödött, s a lovagok arcába fújta a füstöt. A farakás alól alig hallható nyöszörgés szűrődött.. Pierre felé pillantott, fülelni kezdett, majd mikor ismét meghalllotta a hangot, odasietett, s megpróbálta leemelni a fadarabokat arról a valakiről – vagy valamiről – azokat. Mikor rájött, hogy ezt egyedül nem tudja, szólt Aigle-nek.
- Aigle! Gyere, segítened kell! – a lovag bólintott, s egy pillanat alatt a kapitány mellett termett. Pierre egy biccentéssel jelezte Aigle-nek, hogy fel kell emelni az elszenesedett kunyhómaradékot, majd nekigyűrkőztek. Az első három fa után kifulladtak az emelgetéstől. Megjelent Lance, és Alfred, majd együttes erővel eldobálták a maradványokat, s körül nézett. Pierre pillantása megakadt egy koromfekete folton.. ami hirtelen köhögni kezdett, keze-lába nőtt, s törékeny kacsóival a szemeit kezdte dörgölni.
- Apa... hol vagy, apa...? – nyöszörögte. Egy lány volt. Egy fiatal, zsengekorú lány... amint az apja meghallotta gyermeke hangját, szeme felcsillant, s odarohant hozzá, már amennyire engedték sérülései.
- Jeanne!! Drágaságom, petite fillém*!!

Hát életben vagy!! – karolta át lányát. A fiatal örömteljesen viszonozta az ölelést, hatalmas megrázkódtatás érhette... de szemeit nem homályosította el a könnyáradat. Hirtelen kibontakozott apja karjai közül, s Pierre-re nézett, majd a kapitány társaira.
- Hálásan köszönöm, hogy megmentett! Ha nem jönnek előbb... meg is halhatok... – félősen pislogott Lance-re, majd Pierre-re. A vezér elpirult a köszönettől, s vele együtt Lance arca is lángra gyúlt a lány kedves pillantásától.
- Jeanne, most mihez kezdünk? – tört ki ismét az apjából a kétségbeesés.
- Nem tudom, apa... talán még megvan az a kunyhó, ahol ezelőtt laktunk. Oda is mehetnénk akár. – Jeanne az apja vállára tette a kezét, és irányítgatni kezdte valamerre. A fogadós vonakodva ugyan, de engedelmeskedett a lányának, de Pierre valamit észrevett...
- Várj csak! – állította meg Jeanne-t. A lány felé nézett, hosszú fényes, barna haja úgy lebegett körülötte, akár egy lobogó.
- Miért?
- Fordulj nekem háttal. – utasította a kapitány. Jeanne engedelmeskedett, s hátat fordított neki. Derekát nem fedte semmi, ezáltal észrevehetővé vált egy hatalmas egyenlőszárú kereszt, mely végigterpeszkedett a bőrén, s nyilvánvalóan folytatódott a hátán. A szőke lovag közelebb lépett hozzá, tenyerét a lány derekára simította, és feljebb emelte a megégett ruhát.
- Mégis mi a fenét művel?! Hallja?! Vegye le a mancsát a lányomról!! – akadékoskodott Jeanne édesapja. Aigle mellé lépett, s lefogta.
- Mit talált, kapitány? – kérdezte.
- Fura... nagyon... fura... sőt.. inkább bizarr. – a lány az érintéstől megborzongott, s elpirult. Majd mikor felfogta, hogy a félszemű lovag a derekát nézegeti, ráadásul rajtafelejtette a kezét, izegni-mozogni kezdett, később pedig hisztizni.
- Ne tapogasson!! Mit akar? – sikította. Pierre lenyomta a földre, s ráparancsolt, hogy vegye le magáról a felsőjét. Jeanne arca rákvörösre váltott, és veszettül rázta a fejét.
- Hiába vagyok fiús lány, attól még szégyenlős teremtés vagyok!! – kiáltotta.
- Vedd le, vagy letépem rólad!! – ordította a kapitány. Jeanne ettől elcsitult, s némán engedelmeskedett a férfi parancsának. Haját előresöpörte, hogy eltakarja a melleit, és begörbítette a hátát. Pierre végigfuttatta mutatóujját a lány bőrén, követve a kereszt vonalát, s megjegyezte az ábra minden egyes részletét.
- Ezt a jelet már láttam valahol. Biztos vagyok benne... és ez nem lehet véletlen. Ez a Szent Grál jelképe. Legalábbis... az egyik...
- Szent Grál? Az micsoda?

- Egy hihetetlenül erős tárgy, mely sosem kerülhet az ellenségeink kezébe. Különben elpusztítja örökre a lovagokat... írmagjuk sem marad. Veszélyt jelent az egész világra. – Pierre levette vaskesztyűjét, és ismét bejárta a kereszt vonalait, közben mormogott valamit. Jeanne apja dühösen, köpködve kapálódzott Aigle szorításában, Alfred hümmögve letérdelt vezére mellé, és együtt tanulmányozták az „Isteni jelet”. Lance elpirulva fordult el Jeanne-tól, mert benne is volt annyi tisztelet, hogy nem bámult egy meztelen hajadont... végül Pierre felegyenesedett, majd Jeanne-ra terítette saját köpenyét.
- Vedd föl a felsődet, utána terítsd magadra a palástomat. Velünk jössz.
- Hova? Mégis hova viszik a lányomat?! – hörögte az apa.
- Talán a segítségükre lesz...

Napnyugtakor már a lovakat nyergelték, Jeanne elköszönt édesapjától.
- Vigyázz magadra, apám. El fogsz találni a kunyhódig. Ígérem, biztonságban leszek a lovagokkal. – végigsimított atyja arcán, majd egy halvány puszit nyomott a feje búbjára, és odasietett a keresztesekhez.
- Merre indulunk?
- Először tudnunk kell, hol is vagyunk valójában. Tudod?
- Persze. Ez itt Akka határa. Ha most elindulunk, hajnalra már a város kapujában leszünk. De igyekeznünk kell akkor. Nagyon sokszor hallottam már a fogadónkban, hogy rablótámadás érte az éjszakai utazókat.. és többnyire egyikük sem élte túl.
- Akkor éberen kell mennünk. Jeanne, ülj fel Lance mögé. – a lány bólintott, majd odasétált a fegyverhordóhoz, s végigpillantott a fiún. Lance elpirult a mustrálástól, majd észbekapva felpattant a lóra, s ahelyett, hogy a háta mögé csüccsentette volna Jeanne-t, maga elé húzta föl, két oldalt előre nyújtotta a karját, megfogta a gyeplőt, és rántott egyet rajta. A hátas megindult, s kezdetét vette a Szent Grál felé vezető hosszadalmas, izgalmakban bővelkedő út.


--------
*kicsi lányom (franc.)

II. fejezet

Alphonse két másodperc alatt átszelte a lovagok és a közte ívelő távolságot, kivont karddal ugrott Lance-re, a leggyengébbre. Karja cséphadaróként járt, a fiatal fegyverhordozónak csak védekezni volt ideje, támadni viszont már nem. A tolvaj a víz felé terelte a fiút, ezalatt Aigle támadásba lendült, és hátulról megütötte a penge „hátával” Médéric-et. Az ütés kibillentette egyensúlyából Alphonse-t, csapásai hirtelen leálltak, és elhasalt Lance mellett. Aigle morrant egyet, kiköpött a rabló mellé a földre, s a fegyverhordozó felé fordulva így szólt:
- Rendben vagy, fiam? – Lance bólintott, majd megdörzsölte vállát. Fájdalom hasított belé, mire megijedt, kezét a szeme elé kapta, és rémülten konstatálta, hogy végtagjából ömlik a vér. Szeme elkerekedett a rémülettől, mivel még sosem sebesült meg egyszer sem...
- Vérzek, Aigle! – kiáltotta rémülten. A lovag a fiúra nézett, tekintete végigsuhant a vérző végtagon, s felmérte a helyzetet. Közelebb lépett hozzá, megnézte a sebet, majd Alfrednek rikkantott:
- Alfred, te vagy a személyes orvosunk! Lásd el a fiút, én addig odamegyek Pierre-hez. – ezzel hátat fordított Lance-nek, és a vezéréhez sietett. Letérdelt hozzá, felemelte a férfi fejét, és a szemébe nézett.
- Ne aggódjon, uram. Rendbehozzuk, amint Dominique ellátja Lance sebét. Nem tart sokáig. – alig, hogy kimondta ezeket a szavakat, megjelent Alfred, letérdelt a porban fetrengő Pierre-hez, és azonnal gyógyításhoz látott. Eközben Noé felmászott a megfeneklett hajóra, körbekémlelt a fedélzeten a rakomány után. Ezalatt Alfred gyógyításhoz látott. Először letépte a ruhát a vágásról, vizet csorgatott rá, utána kimosta a sebet. Mindeközben Pierre egy szót sem szólt, s nem is sziszegett a fájdalomtól, csak a kezeit szorította ökölbe, később pedig elernyedtek az ujjai, és az egész kézmozgatás kezdődött elölről. Amint a gyógyítólovag befejezte a fertőtlenítést, elővarázsolt valahonnan egy tűt, és juhbelet, belefűzte a lyukba, és öltögetni kezdte a sérülést. Amint összeértek a szélek, rántott egyet a varróalkalmatosságon, mire Pierre megtalálta a hangját, és veszett medveként ordított fel. Aigle ijedten tántorodott hátra a hangtól, míg Alfred nyugodtan folytatta tovább munkálatait, bekötözte a lovag hátát, majd felállt, és felsegítette a kapitányt is.
- Meg is volnánk. Uram, találtunk egy fogadót, innen nem messze. Ha most elindulunk, a nap első sugaraira már ott is leszünk... kerítettünk lovakat is. – Pierre bólintott, majd követte Alfredet, aki megmutatta neki az erős hátasokat. Noé felrámolta a kevéske ételüket a nyeregtáskákba. Fellendültek a nyeregbe, s elindultak. Pierre rádőlt Dominique hátára, és hallhatóan szuszogni kezdett, később pedig hortyogni... míg úton voltak, elfogyasztották az ételüket, egy darabot sem hagyva mindent elpusztítottak, mert az éhségük felért egy farkaséval.. Lance köztudottan nem bírta a zötykölődést, így hamar lekászálódott Aigle mögül, és a ló mellett folytatta útját. „Alig várom, hogy odaérjünk... amint sikerült magunknak szállást biztosítani, úgy bezuhanok az ágyba, hogy onnan másnap estig fel nem keltenek...”

Alfrednek igaza volt; a nap első sugarai már a fogadóban találták meg a lovagokat. Épp a szállás tulajdonosával vitatkoztak.
- Mégis, mi az, hogy nincs számunkra hely?!
- Kik vagytok ti, hogy így követelitek magatoknak a helyet? Ide dúsgazdag emberek jönnek megszállni! Mérföldekre innen található a másik, biztonsásos fogadó. Számotokra nem tudunk biztosítani szállást. Mocskos parasztok. – a szállásmester kiköpött Alfred lába elé, aki ezt zokonvette, és már lendítette az öklét, hogy bemosson egyet a pocakosodó férfinak, mikor Pierre közbelépett, és megfogta Dominique alkarját.
- Csak nyugalom. Uram, esetleg alhatnánk az istállóban?
- Talán... a szénában bármi bújkálhat; emberevő patkánytól egyenesen a hatalmas sárkányig. De parasztoknak tökéletesen megfelel... – úgy látszik, ez a férfi nem ismeri még a keresztes lovagokat... Noé nagyon hallgatag volt egész idő alatt... Betessékelte az utazókat a lovak közé, megmutatta, hol végezhetik a dolgukat, de ételt viszont nem adott nekik, mondván, azt csak előkelő vendégeknek ad.. Lance nem sértődött vérig, sőt.. egyenesen isteninek tartotta a szállást.
- Több, mint a semmi! – ezzel a felkiáltással vetette magát a meleg szénába, és pillanatokkal később már aludt is. A félszemű lovag szédelegve leült egy hordóra, rákönyökölt a térdére, és elmélkedni kezdett. „Ilyen állapotban nem bírjuk ki sokáig. Semmi étel, semmi víz... a király rendelte rakományt nem falhatjuk fel, mert a nyakunkat szegik.. lopnunk kell.. de azt nem szabad...!” Észre sem vette, hogy egészsége látványosan megcsappant. Alfred elsuhant előtte, s futtában megérezte a Pierre testéből áradó hőt. Tenyerét a férfi homlokára csúsztatta, s döbbenten érzékelte, hogy a lovag lázas.
- Aigle, ébren vagy? – a válasz egy a szalmából kibukkanó borzas fej volt, ábrázatából ítélve most ébresztették fel.
- Mi a gond, doktor?
- A kapitány lázas.
- Jól vagyok...! – mordult fel a nagybeteg. Mintegy az állítása megcáfolására, hirtelen hanyatt dőlt, feje a fának koppant, s elájult.
- Aigle, hozz vödörben hideg vizet, és valahonnan rongyot. De igyekezz!! – az orvlosjelölt aggódva a karjaiba vette a kapitányt, lefektette a békésen alvó fegyverhordozó mellé a szénára, gondosan ráterítette Pierre-re a saját köpenyét, és erszényeiben kotorászott lázcsillapító növény után. Kis idő után megjelent Leonide is. Ozanne viszont eltűnt, mint szürke szamár a ködben.
- Hol van Ozanne? – kérdezte tűnődve a doktor.
- Nem tudom. Az előbb még itt volt... – Alfred és Aigle együttes erővel próbálták lenyomni vezérük lázát, több-kevesebb sikerrel. Végül fáradtan dőltek le aludni, ezalatt a kapitány küzdött az egészségéért...

Odakint éles üvöltés harsant, s a lovagokra törték az istálló ajtaját. A bent alvók rémülten szökkentek talpra, teljes fegyverzetüket magukra kapták.
- Hát itt meg mi folyik?! – ordította Aigle dühösen. Lance ide-oda kapkodta tekintetét, hol a támadókra, hol pedig társaira nézett.
- Jöttem bosszút állni!! – állt elő csapattársai közül az előző nap legyőzött tolvaj.
- Emlékeztek-e még rám? – kérdezte beképzelten. Talán pökhendibb volt, mint Pierre...
- Honnan tudtad, hogy itt vagyunk...? – Pierre hangja reszketeg volt, és rekedtes.
- Egy madárka csicseregte nekem... – somolygott Alphonse, majd maga elé terelgetett egy ifjút. A keresztesek felhördültek, Lance pedig döbbenten meresztette szemét Noé-ra.
- TE?! Elárultál minket?! Hogy merted?! – süvöltötte magából kikelten. Ozanne összehúzta magát, és megpróbált elbújni a tolvaj mögött.
- Úgy, hogy ő az öcsém. – vigyorodott el Alphonse. Az utolsó szó az övé volt, és megkezdődött a csata, melyet Lance  robbantott ki. Dühe elvakította, felkapta a földről az egyik kést, és őrültként ugrott az elégedett férfira. Suhintott egyet, mire a tőr levágta Médéric nyakából a sálat, s mély sebet ejtett a kulccsontjánál. Alphonse odakapta a tenyerét, megpróbálta elállítani a vérzést, közben füttyentett egyet, mire belépett hat másik rabló.
- Üdvözöljétek a társaimat! Gyerünk, fiúk, intézzétek el a patkányokat!! – utolsó mondatát már a segédjeinek rikoltotta, és elvonult a helyszínről, hogy beköthesse a sebesült felületet, de ezt Lance nem hagyta, és utánavetődött. Ráugrott a tolvaj hátára, aki ettől előrezuhant, álla a földön csattant, amitől pár foga kihullott. A sokktól először nem mozdult, majd hirtelen az oldalára hengeredett, és a lendülettől a fegyverhordozó lekerült a hátáról, és elterült a földön. Több se kellett neki, talpraugrott, és maga felé fordítva Alphonse-t az arcába üvöltött.
- TE ROHADÉK!! – a tőrt a fogai közé kapta, és két oldalról püfölni kezdte a férfi arcát. Amint befejezte a súlyos pofonosztást, kezébe vette a fegyverét, amivel hasbaszúrta ellenfelét. Médéric döbbenten bámult a hasából kimeredő tőr markolatára, aztán felnézett a vele szemben álló fiúra.
- Ilyen gyorsan mozogsz? Az előbb még a földön fetrengtél... – oldalra dőlt, és meghalt. Lance dühösen kirántotta a pengét a húsból, beletörölte a ruhájába a vért, aztán társai segítségére sietett. A neki háttal álló tolvaj felé araszolt, és belerákolt a tőr hegyébe. A penge pillanatok alatt az izomba száguldott, nyomában vér fröccsent, és a segéd kimúlt. Lance rég érezte magát ilyen bátornak és eltökéltnek... Félrelökte a hullát, megpillantotta Pierre-t, aki jelen pillanatban sarokba volt szorítva, egykezes kardjával hárította a csapásokat. Arcán látszott a kín, amit a védekezés okozott. A kapitány kivárta a pillanatot, mikor a tolvajsegéd erőt gyűjt a következő csapáshoz. Amint látta, hogy a férfi lelassul, és fellendíti a fegyverét, Pierre hasondöfte őt. Amaz a földrerogyott, de helyében jött egy újabb támadó, és csépelni kezdte a lovagot. Aigle ezalatt több rablót is eltett láb alól, s mivel már nem látott a közelben egyetlen egy tolvajt sem, vezére segítségére sietett Alfreddel. A két lovag hátulról lefogta a támadni készülő zsebmetszőt, és a földre taszítva hasbaszúrták kardjukkal mindketten. Amint az utolsóval is végeztek, körülvették Pierre-t.
- Uram, rendben van? Pihennie kell!
- Nem lehet... rendetlenség van.. ki kell innen vinnünk a hullákat, különben kitessékelnek a fogadóból.
- Igenis. – ezzel Aigle felkapott két hullát, és kicipelte az egyik közeli farakáshoz. Bedobta a testeket a rönkök mögé, majd mintha semmi sem történt volna, fütyörészve visszament a fogadóba. Lance és Alfred ugyanígy tettek. Addig Pierre óvatosan végigdőlt a szalmán, halkan káromkodott, és saját magát átkozta.
„Hogy lehetek ilyen szerencsétlen...! Nem tudom magam megvédeni, pedig kapitány vagyok... a társaim felnéznek rám...” hiányzó szemére tapasztotta tenyerét, majd felszisszent a hátába hasító fájdalomtól. Amint visszatért a másik két lovag és a fegyverhordozó, felült, és Alfred szemébe nézett.
- Dominique, ételt kell szereznünk... – mintegy nyomatékosítva a kijelentést, megkordult Pierre hasa.
- Igen, uram. – bólintott Alfred, azzal ki is viharzott a helyiségből. Nagyjából két óra múlva meg is jelent, étellel a kezében, némi borral..
- Hát ezeket honnan kerítetted elő? – kérdezte kíváncsiskodón Lance.
- A fogadós megajándékozott minket, mert megszabadítottuk a rablóbanditáktól...
- TE ELMONDTAD NEKI?!
- Muszáj volt... – Alfred lepakolta az ételt-italt a földre, de előtte megkérte Aigle-t, hogy terítsen egy rongyot a földre. Mikor letették a finom illatokat árasztó eledelt, falánkan nekiálltak enni, még Pierre is, akin látszott, hogy jártányi ereje sem maradt a harctól...

I. fejezet

- Vitorlákat bevonni!! Köteleket meghúzni!! – ordította a hajó kapitánya. Éjszaka volt... vihar tombolt... a szél dühöngő hullámokat korbácsolt a tengeren. A lovagok fejvesztve rohangáltak a fedélzeten, próbálták egyenesben tartani a hajót, de az csak nem engedelmeskedett. Az égzengés félelmetes volt... villámok cikáztak a koromsötét égen.
- Kapitány! A hajó léket kapott! A kabinok megteltek vízzel! Nem tudunk mit tenni vele-
- Szárazföld a láthatáron!! – vágott a matróz szavába a kémlelő.
- Oda tudjuk kormányozni ezt a szerencsétlenséget? – elnyomta a hatalmas égi háború hangja a keresztes lovagét. A hullámok felcsaptak a fedélzetre, magukkal rántva a hajó legénységének felét.
- Kénytelenek leszünk, vagy ez a vihar elpusztít minket! – a kapitány megragadta a villámgyorsan pörgő fakormányt, és megtartotta. Megpróbálta a sziget felé irányítani a monstrumot, minden erejét bevetve koncentrált arra, hogy egy erősebb hullám se taszítsa örökre a tenger mélyére a legénységet, és hű társait. Fegyverhordójára pillantott, aki jelenleg a köteleknél segédkezett a matrózoknak.
A hajó hirtelen megrázkódott, víz szivárgott fel a kabinokból.
- Kapitány, a víz egyre magasabb! Mit tegyünk?
- Torlaszolják el az ajtókat! Bármit csináljanak, csak ne jusson fel még több víz a fedélzetre! – adta a parancsokat a férfi. Nem volt biztos a dolgában. Karjai belesajdultak az erőfeszítésbe, amivel megpróbálta megtartani a kormányt.
- Uram, a sziget közeledik! Ha ilyen tempóban haladunk, rövidesen elérjük! – az eső elvakította a kapitányt, haja a szemébe lógott, páncélzata ólomsúlyúnak hatott a nedves ruhától, melyet alatta viselt.
„Istenem segíts... add, hogy épségben kijussunk a szigetre...!” A hajó ismét zötykölődni kezdett, végül megállt.
- Kiköthetünk!!
- Hagyjuk a fenébe, hajót elhagyni!! – kiáltotta dühödten a kapitány. Lovagjai engedelmeskedtek, páncéljukat magukra vették, kardjaikat hüvelyébe csúsztatták, és leugrottak a szárazföldre. A fák vészjóslóan sötétlettek előttük.. jobb oldalt egy barlang ásítozott.
- Oda!! – mutatott felé. Társai bólintottak, és berohantak. Mindenki leült, kicsavarták köpenyükből a vizet, és tűzért jajongtak.
- A fák nedvesek, nem tudunk tüzet csiholni... – motyorászta a fegyverhordó fiú. Mindenki ránézett, ki rosszallóan, ki elszomorodva, csalódottan...
- Mit fogunk most csinálni?
- Ki nyavalyog?! Nem nőket edzettem, hanem férfiakat! Halljátok?! Férfiakat!!
- Uram, a vihar csendesedik. Talán el tudjuk hozni az elemózsiát és a rakományt a hajóról.
- Lance, Pierre, Ludwig! – a kapitány fegyverhordozója felpillantott. Egy fiatal fiú volt, tizenhét évesnek felelt meg... rövid barna haja csatakosan tapadt a homlokára. Magas volt, viszonylag izmosnak mondható. Arca szögletes volt, orra íves... álla előreugró. Még nem viselhetett páncélt. Vasból készült vékony ingje berozsdásodott a rengeteg víztől. Pierre egy magas, szőke hajú férfi volt, pökhendi tartása mindenkit idegesített, kimért beszédstílusa viszont sokakat rendre utasított. Erősnek számított, a legerősebb ember volt mindközül. Jobb szeme hiányzott, orrán keresztben volt egy heg. Ajkai dúsak voltak, cakkozottak.. álla szögletes volt, pofacsontja íves, orra hatalmas. Ludwig egy alacsony, vékony férfiú volt, de villámgyors.  Koromfekete hajáról elnevezték Varjúnak, orra csőrszerűségéért sokan gúnyolták. Szeme mocsárzöld volt, orra apró, de álla annál nagyobb. Arcán szőr pelyhedzett, többiekkel ellentétben nem borotválkozott.. ezáltal akart férfiasabbnak tűnni.
- Hozzátok be a rakományt. Amennyit csak tudtok. Többiekkel felderítőútra indulunk. Napkeltére mindenki legyen itt, aki hiányzik, hátrahagyjuk. – mindenki bólintott, a három kinevezett férfi pedig összenézett, és szemüket forgatva kivonultak a barlangból.
- Miért osztja mindig ránk a piszkos munkát? – kérdezte Lance.
- Hogy legyen miért hisztizned. Neked semmi sem jó? Cöh... kölykök.. – fintorgott Ludwig.
- Komolyodjatok meg. Lance, te nagyon jól mászol. Amint odaértünk, menj fel a fedélzetre, és adogasd le a rakományt. Ludwig, te visszahordod őket a barlangba, én elveszem a fegyverhordó fiútól, és átadom neked. – mondta Pierre. Bólintottak, majd Lance előreszaladva felmérte a terepet. Amint a hajóhoz ért, megállt, kifújta magát, majd összeszedve minden erejét, felmászott, és megkereste a rakományt. Amint megtalálta, földbegyökerezett lábbal nézte a kupacot, ami az ételből és a fegyverekből maradt... A víz mindent tönkretett. A gyümölcsök feláztak, megpuhultak.. a boros palackok eltörtek, a fegyverek kicsorbultak, a páncélok berozsdásodtak.
- Mi van, Lance, nem adod?- hangzott Pierre idegesítően pökhendi hangja.
- A rakomány tönkrement!! – fakadt ki a fiú. Kezeit ökölbeszorította, és dühösen felkiáltott.
- Richard király nem fog ennek örülni!! Egyáltalán nem! – dühöngött.
- Lance! Hagyd abba! Számold össze, mennyi maradt épségben! Amit találsz, azt dobd le nekem. – utasította a fiút Pierre. Lance morogva lekuporodott, és keresni kezdte a „túlélőket”. „Remek. A páncélok fele behorpadt.. tíz mellvért és három csuklóvért maradt épségben, három kard túlélte a dolgot. Az almák mind megrohadtak, a hús felázott...” gondolkodása megfájdította Lance fejét, ezért megrázta, és szó szerint kihajította a megmaradt árut. Pierre, amint meglátta a rakományt felé repülni, elé futott, elkapta, és átadta Ludwignak. A következő láda fejen találta, és az étel a földre huppant.
- Lance, ha még egyszer dobod azt az idióta ételt, felrobogok, és eltöröm a nyakadat!! – ordította teli torokból. A fenyítés megtette a hatását, mert mostmár nem repültek a ládák, hanem a kezébe csusszantak Lance markából.
- Jó fiú. – mormogta az orra alá.
- Lovagok!! A pénzüket és az életüket akarom!!! – az idegen hang keresztül hasította az éjszakát, az elvonuló vihar zaját is felülmúlta. Pierre megpördült, és szembenézett a jövevénnyel. Az illető férfi volt, ezt a lovag meg tudta állapítani a hangjából ítélve is. Szakadt külsejű volt, tagbaszakadt. Szőrtelen álla sebhelyektől volt tarkítva, szeme mocsárzölden villogott, akár a macskáé. Bal karja váll alatt hiányzott, jobb csuklója vastagon be volt kötve. Övén három kard lógott, egy tőr pedig a combjához volt erősítve egy szíjjal. Nyakában barna sál lebegdezett az enyhülő szélben.
- Ki vagy te?! – hörögte a keresztes.
- Ezt majd csak akkor árulom el, ha már a porban fetrengsz hatalmas kínok között!! – ezzel rárontott Pierre-re, kivonta az egyik kardját, és ráfeszítette a pengét Pierre csuromvizes páncéljára. A penge lecsúszott, és a homokban tompán puffant a hegye.
- Lance! Segíts! Most, vagy soha!! – rikkantotta Pierre a fegyverhordó fiúnak. A fiatal kikukkantott a fedélzetről, s amint felfedezte, hogy társa bajban van, berohant, felkapott egy látszólag rendben levő kardot, hóna alá csapta az anyagbatekert fegyvert, és mély levgőt véve leugrott a talajra. Futásnak eredt, s aközben odaadta Pierre-nek a kardot. A férfi hálásan pillantott rá, majd kezdetét vette a harc. Az ellen vadul hadonászott pengéjével, félkarú lévén is erősnek számított. A lovag összeszorította fogait, és aközött szűrte a szavakat.
- Áruld el a neved! Talán megkegyelmezek neked.
- Ne légy fennkölt!
- Pont te beszélsz?! Te malheureux* !! – az idegen hirtelen felhörrent, szeme vérben forgott a sértésre. Megfeszítette izmait, hirtelen megállt csépelés közben, fellendítette a karját, és lesúlytott vele, egyenest Pierre jobb combjába állította a kardot. A férfi felordított kínjában, egy pillanatra odakapta tekintetét, hogy felmérje a lábában okozott károkat. A jövevény kihasználta a lehetőséget, kirántotta a pengét a húsból, és a markolattal jókorát rásózott a lovag fejére. Amaz kibillent egyensúlyából, és a homokba zuhant.
- Látod-látod – kezdte kárörvendően a vélhetően tolvaj – a porban fetrengsz, kínok között.. Mostmár elárulom a nevemet. – ezzel meghajolt.
- Alphonse Médéric vagyok. – Pierre végigtekintett az alakon, fejében gondolatok cikáztak. Szeme ide-oda járt a férfin, latolgatta a lehetőségeket, hogy vajon hol lehet a gyengepontja... végül választása az egyértelmű célpontra esett : azaz Alphonse ágyéka. Szégyellte magát, mint szintén hímnemű, hogy ilyet kell tennie egy férfival, de a feladat adott... fájdalmat kell okoznia neki, minél nagyobbat. Összeszorította fogait, fellökte a magasba sérült jobb lábát, melyből vér spriccelt. Médéric szeme kigúvadt a meglepetéstől és a kíntól, alsó ajkát beharapta, és már-már  bandzsítani látszott, majd hirtelen összecsuklott. Vergődött egy ideig, kicsivel később megdermedt. Pierre felkászálódott, idegesen Lance-re nézett, aki eddig egy pálmafa alatt álldogált, rémülten kísérte figyelemmel a harcot.
- Hívj segítséget. Ludwig nem sokára visszatér az újabb rakományért. Amint összefutsz vele, menjetek együtt vissza a barlangba, és akit ott találsz, riassz. – Lance bólintott egy rövdet, majd nyakába kapta a lábait, és már ott sem volt. Eközben Médéric észrevétlenül Pierre mögé osont, bal térdét a lovag veséjébe nyomta, jobb kezével lenyomta őt a földre, és lerántotta a páncélzatot a hátáról. Míg Pierre azzal volt elfoglalva, hogy minél gyorsabban talpra szökkenjen, addig Alphonse előkapta tőrjét, és a férfi lapockájába mártotta. Elvigyorodott, majd eszement kacagásban tört ki.
- Legyőztelek ! És most készülj az elkerülhetetlenre ! Ha nem múlsz ki hamar, akkor élve eláslak. De ha egy percen belül kileheled a lelkedet... nem fogod érezni, ahogy a homokszemek összenyomják a belsőszerveidet. Jut eszembe.. az én nevemet már tudod. De én a tiédet még nem. – Pierre elé került, és lehajolt hozzá, ujjait az álla alá csúsztatta, és felemelte az arcát, hogy a lovag szemébe nézhessen.
- És most... kezdhetsz imádkozni, hogy a kis szárnysegéded visszaérhessen a társaiddal, és engem le tudjanak kaszabolni. De a figyelmedbe ajánlom, hogy nem fognak egykönnyen elverni... hiába vagyok félkarú... az erőm még megvan. – a tolvaj kacsintott, és mosolyogva leült a szenvedő lovag mellé. Pierre úgy tett, mint aki beletörődött végzetébe.. egy félkarú tolvaj legyőzte, méghozzá nem is akárhogy. A lovag arcát a homokba temette, és gondolkodott. „ Hátat fordítottam neki... a harci szabályzat azt írja, egy ellenfélnek csak akkor szabad hátat fordítani, ha már meggyőződtünk róla, hogy nem lélegzik, nem dobog a szíve...” Alphonse hirtelen Pierre-re nézett.
- Gyorsan elfelejtettem, mit is akartam! A nevedet. Szabad tudnom a becses nevedet? Legalább lesz mint a homokba írnom, hogy mégis kit temettem oda.– vigyorgott gúnyosan. Pierre nagyot sóhajtott. „Ezt a pimasz kölyköt!”
- Pierre Salomon.
- Nagyszerű! Szép, kackiás betűkkel fogom odaírni. – Pierre kezdett gyengülni a vérveszteségtől. A fájdalom enyhülni érződött, legalábbis úgy vette észre.. de igazából csak hozzászokott. A távolban fáklyafény pislákolt a fák között. Pierre-ben felcsillant a remény, miszerint társai megmentésére sietnek... Médéric nem nézett arra, hanem a tengert szemlélte, s annak csillogását, közben nagyokat hümmentett. Salomon sejtése beigazolódott; Lance hozta a többieket!
Négy alak rajzolódott ki a távolban. A jobb szélső magas volt, robosztus teste ívesen elütött a többiekétől. A fáklya megvilágította hegektől csúf arcát, szinte fehér haját, és vad vicsorát. Lance kisfiús alakja mellett a másik kettő szinte ugyanolyan testfelépítéssel rendelkezett. Az alacsonyabbik leheletnyit volt izmos, még csak nem rég nevezték ki lovagnak, ügyessége és fürgesége miatt. Úgy vadászott, akár a sas. Illett rá a neve... Aigle Leonide. A mellette ügető férfi egy tenyeres-talpas, ügyetlen fickó volt, de ha kellett, komolyan harcolt, mély sebeket okozott szablyájával. Beszélgetésük elhalkult, mikor megpillantották a Pierre mellett ücsörgő tolvajt. Alphonse felpillantott, tekintetével végigsuhant a közeledőkön, majd hangosan felkacagott.
- Ez nem fer! Azt hittem, annyira gyáva lesz a kisfickó, hogy vissza sem tér!! Ha-ha!! – nevetése dühös kiáltássá torzult, majd felpattant a földön heverő Pierre mellől, kivonta az egyik kardját, és terpeszbe állt. Állát megfeszítette, és várt a csapásra.
Aigle hirtelen megállt, lassan kihúzta fegyverét a hüvelyből, hegyét a föld felé tartotta, szintén terpeszbe állva várt Lance jelére. A mellette érkező társa, Noé Ozanne felhördült, amint meglátta vezérét a porban, már indult, hogy lenyakazza Médéric-et, mikor Lance mellette termett, kezét a férfi vállára tette, és fejével nemet intett. A harmadiknak érkező lovag, Alfred Dominique nyugalmat erőltetett magára, de a homlokán gyöngyöző izzadság arról árulkodott, hogy majd szétrobban az idegtől. Mind a három újonnan érkezett fején sisak volt, egyenlőszárú kereszt díszlett mellvértjükön. A fegyverük markolatgombján sas virított, szárnyait kitárjasztotta. A páncélzatuk felszíne matt volt, hogy a fény ne csillanjon meg rajta, különben elárulja viselője hollétét... Mind a hárman harcra készen álltak, Lance pedig félrehúzódott, hogy ne kelljen harcolnia, de Aigle a kezébe nyomott egy aprócska tőrt, és egy pajzsot, melyen egy vörös kereszt terpeszkedett.
- Ne húzd ki magad a felelősség alól, neked is ugyanúgy a vezéred! – dörrent a fiúra a Sas. A fegyverhordó ijedtében nagyot nyelt, de azonnal bátorságot gyűjtött, és fenyegetően nézett a tolvaj két szeme közé. Ezt látva Médéric velőtrázóan nevetni kezdett.
- Ugyan már! Ne nevettess, kölyök! Ilyeneket eszek vacsorára, és reggelire!! – ugyan a bátor szavak megrendítették a fiút, de látni vélte a férfi szemében a félelmet, melyet a három erős lovag érkezte váltott ki belőle. Két másodpercig álltak egymással szemben, majd Alphonse megunva a farkasszemezést, köpött egyet, és előrelódult.

----------
*malheureux = szerencsétlen (franc.)